Diópác

A mai napom kissé borzasztóan indult. Sírtam. Bőgtem. Ami azt illeti igen erősen szakadtak a könnyek a szememből. A szokásos dolog miatt, hogy Apa újra elmegy dolgozni. Nem, nem úgy, hogy reggel elmegy és este hazajön. Ezért miért lenne okom sírni, nem? Csak arról van szó, hogy elmegy, egy, akár 2 hónapra- legalábbis eddig nem volt több- és járja Európát. Sosem tudja előre, mennyi időre megy, s azt is utazgatásai közben tudja meg, mikor jön haza. De ha azt mondja X időben, hogy ekkor, és e napon jön haza, az sem biztos, mert a főköne nem tud "semmit" biztosra mondani, így lehet, hogy másnap, vagy már aznap újra hívja őt, hogy bocs, még kint kell maradnod, majd máskor- később- jöhetsz haza...

Na mindegy.



Reggel, megint 7-re kellett mennem az iskolába, a keringő próbák miatt. Ahogy szinte minden egyes alkalommal, a main is volt 1-2 szava hozzám, és a táncpartneremhez a tanárnőnek. Valahogy sohasem jó az, amit éppen csinálunk. Őt általában azért cseszik le, mert sasszézik tánc közben- ami azért van, mert olyannyira föl kell egy résznél gyorsulnunk, hogy ő nem tud gyorsabban lépni, ezért helyette ugrándozik-, engem meg azért szólnak le, hogy elég "lazán" fogjam a partnerem vállát, és ne úgy- ahogy én a HSM3-ban a "Can I Have This Dance"-nél láttam-, hanem az egész tenyeremet tegyem a vállára, s zárjam össze az ujjaimat.

Áhh! :-D



Ma a rajztanárral megbeszéltük, hogy a diópáccal készített, templomot ábrázoló rajzomat beküldi egy- a város nevezetességeit megörökítő gyerekek rajzait kereső- pályázatra. Szuper! :-) Nagyon örülök neki!



Kaptam egy négyest ma testnevelésből, pontosabban a magasugrásból. A lányoknak "mindössze" 80 cm volt a határ, azt kellett átugrani. Mondanom- vagy írnom- sem kell, hogy nem tartozom azok közé a lányok közé, akik imádnák, s tökéletesen teljesítenének a tesi órát, s a tesi órai gyakorlatokat. Pont ezért történt, hogy 2x próbáltam átugrani azt a fránya 80 cm-re keresztbe letett farudat, nem jött össze, eldöntöttem azt. A tesi tanár, akinek boldogan leírom a nevét, mert az összes iskolában így hívják a tesitanárokat, na szóval a Laci bácsi, a második ugrásnál rám szólt, hogy nehogy mégegyszer el kelljen nekem mondania, hogy ne "szökkenjek", vagy "lépjek" annál a rudnál, hanem ugorjak már végre!
Most miért olyan nehéz neki megbírkóznia a gondolattal, hogy én olyan lány vagyok, aki a rúd előtt pár centivel leblokkol, és nem mer ugrani, hanem helyette inkább boldogan ledönti a rudat a szökkenéseivel...
De mindegy is, mert megpróbáltam harmadszorra átugrani, és csodák csodájára, jobbat ugrottam, mint bárki más. (Na jó, talán ez így nem igaz, de az előbbi ugrásaimhoz képest az Olimpián lenne a helyem. Nagyon nagyot fejlődtem ugrásilag abban a pár másodpercben, míg a második ugrásom után a harmadikat tettem meg.)
A tesitanár is ámult ám! Úgy ugrottam, mint egy profi! Nem szökkentem, ugrottam! És még azt a farudat sem döntöttem le! Szóval... azután az óra után az ellenőrzőmben a jegyek gyarapodtak egy szép kis négyessel. :-)