...S végül mégis visszataláltam...

Egy távoli erdőben botorkáltam. Akármerre néztem, mindenhol ugyanazt láttam: fákat. Nagy, magas fákat. És bokrokat. Terebélyes, kövér, szürke bokrokat.
A fény alig szűrődött be, a hatalmas fák még hatalmasabb lombkoronái lefogták a Nap sugarait, de azért egy-egy helyen elvétve látszott az ég egy kis része. Egy pici szelet belőle. De túl halovány volt. Halovány sárga, de inkább szürke.
Kétségkívül be volt borulva. Mint amikor egy egésznap egy fehér zokniban lépdelsz, se papucs nincs a lábadon, se cipő. A zoknidban ugrálgatsz mindenhol, így már tiszta kosz. Ilyen volt az ég is, csak halványban.
Mondanom sem kell, hogy egész idő alatt a sírás kergetett, előtte jó volt a kedvem, úgy gondoltam: semmi gond, itt az erdőben is megélek. Magyar vagyok, tehát fel tudom találni magamat. A népem erről híres, és képes vagyok megoldani, ha itt maradok, e között a sok fa között.
De hirtelen, gondolataim közepette egy nyikorgás hallatszott. Átjárt az izgalom, sírni kezdtem, a hang nem tudtam honnan jő. De kétséget kizáróan itt volt. Itt volt a fülemben, s lassan belemászott az agyamba. Nem hagyott nyugodni. Egyszerűen nem. Nem, nem hagyott.
Aztán megláttam. Megláttam, s ugyan vonakodva, de megtettem az első lépéseket.
Egy ajtót láttam, és elindultam feléje. Többször átötlött a gondolat a fejemben, hogy nem kéne az ajtó felé lépdesnem, nem kéne. Itt kéne maradnom az erdőben, ami ugyan nem biztos hely, hiszen akármikor történhet valami, de itt kéne maradnom.
Ezt mind azért gondoltam, mert féltem megtenni a lépteket az ajtó felé, csakhogy... mégis megtettem, mert az ajtótúloldaláról kiáradó napfényben láttam valamit. Láttam két kinyúló kezet, amelyek intenek nekem, hívogatnak az ajtón túlra.
Ismerős kezek voltak. Biztos voltam benne, hogy már láttam őket. És abban is teljesen egyetértettem, hogy ezek a kezek a kedvességet adják nekem. Mert úgy éreztem, egyszer már adták.
Ezért, ahogy egyre közelebb kerültem az ajtóhoz, egyre biztosabb lépéseket is tettem afelé.
S mikor beértem, már nem láttam nagy fákat, amiktől nem látom a Napsütést, már nem láttam kövér, szürkés bokrokat. Már virágokat láttam, színes virágokat, s egy képet előttem, amin én voltam. Én, saját magam. Egy felhőn voltam elterülve, úgy, mint nyáron egy medencében, az úszógumiban. S az egyik kezemben egy rúzs volt, egy piros, élénk rúzs, amivel a számat festettem. Boldog voltam. Mert hazataláltam.

Ma voltam szóbelizni a HMG-ben, már hetedikes koromban, valamikor félévtájt eldöntöttem, én ide szeretnék járni. Ez volt az én, tudják/tudjátok, Nagy Álmom. Talán a legnagyobb is.
Mikor először beléptem az intézménybe, húú... valami eszméletlenül "megfogott". Igazából nem tudom mi. Talán a légkör, vagy egyfajta megérzés. Nem tudom mi volt, de éreztem azt a valamit. Mindenkinek elmondtam, én ide akarok majd járni. Nekem ez kell.
"Köztudott", egyik kedvenc sorozatom a Szívek szállodája. A beszólások, a történet... egyszerűen nagyon jó kis "telenovella". Aki ismeri az tudja, hogy az egyik főszereplő, Rory minden álma, hogy bekerüljön a neves Harvard egyetemre. De... aztán jön valami, és ott tartunk, hogy Rory végül a Yale-re, egy másik nagyon jó egyetemre jár. Kicsit megdöbbentő volt, mert a sorozat indulásától, tán már az első résztől a Harvard-ról álmodoztak, mindig az volt a cél, de végül mégsem ez lett a végső megálló. Hanem a Yale.
Nos, én kedd óta, vagyis a KDFG-s szóbelim óta hezitálok. Ma, amikor Anyával megérkeztünk a HMG elé, majdnem azt mondtam, menjünk tovább, ne menjünk be az épületbe. Rettegtem.
Mert pár napja megdőlt az elhatározásom, hogy mindenképpen ide akarok majd járni, mert bejött a képbe a KDFG. Bevallom, tudtam, hogy egyszer eljön az idő, amikor a HMG mellé belép valami, valami vetélytárs-szerűség, ami majd nem hagy nyugodni. Először azt hittem, hogy a másik suli, amit megjelöltem, a VMG az, de az kiesett a képből, s belépett a KDFG.
Így, tudtam, hogy ez az, amire vártam. Vagyis amiről tudtam, hogy meg fog jelenni.
Jónak is tűnt, szinte el is határoztam, hogy ide jövök. Hogy jobban akarom, mint a HMG-t.
De ma, a HMG-s szóbeli napján, egésznap a két iskola járt a fejemben. Úgy fájt tőle a fejem, hogy egy Algopirin-t is be kellett szednem. Sőt, napközben még a sírás is rámjött, s még délután is.
Aztán, mikor behívtak ma a szóbelire, szertefoszlott minden eddigi kétség, hogy én ne ide járjak majd jövőre. Minden minden szertefoszlott. Úgy éreztem, s érzem ezekben a pillanatokban is, hogy visszataláltam a saját síneimre. Én, egy vonat, átmentem egy másik vonat sínére, legalábbis az egyik oldalam kerekeivel, de a másik a porban vágtázott tovább, de most a sajátomra találtam vissza. Ráadásul két lábbal. És ez baromi jó érzés.
És nem úgy érzem magam, mint amikor kijöttem a KDFG szóbelijéről, nem egyszerűen JÓL érzem magam, hanem NAGYON JÓL érzem magam. Mikor kijöttünk a kapun Anyával, én azt mondtam neki:- Tudod, még úgy visszamennék beszélgetni velük.